A kezdet

Boston, november 14. hajnali 4:24, Marriott szálló legfelső, 38. emelete. Forgolódom, ez gyakran megesik velem, így az ötödik hónap közepe felé, most egyre csak az foglalkoztat, ideje elkezdeni egy oldalt, amire régóta nem sikerült rávennem magam. Alattam az alvó város. Még éjszakai fények köszönnek vissza az utcáról, otthonokból, de a mellettünk lévő tornyokból is.

Lám ilyen hozadéka is van a tudományos életnek. Az ember lánya elkíséri férjurát egy konferenciára. Világot lát, felfedezi a várost, olyan utakon, ahogy nagyrész ő szeretné. Nagyrészt, ugyanis 6 éves, matrózsapkás, sárga vitorlás esőkabátos kísérője elég öntudatos már ahhoz, hogy néha átvegye az irányítást. Kiveszi a térképet a kezemből és megmondja merre menjünk. Egyébkén hősiesen tűri a gyaloglást, a történeteket a bostoni teadélutánról, a Szabadság ösvényéről, nevezetességekről, élvezetesen fogyasztja a megfázástól megmentő forró csokoládét egy általa választott, brutálisan tömény, de annál finomabb csokoládé mousse kíséretében és erőt gyűjt a továbbmenetelhez.

Miért is vettem rá magam, hogy népesítem a gasztroblogok és bloggerek amúgy is népes táborát?

Azért hogy/mert:

-kedvenc szakácskönyveim több ezer kilométerre vannak tőlem, így tulajdonképpen rá is kényszerülök újak beszerzésére (legalábbis jó indok van rá) és egyébként is mindig mindenhol recepteket gyűjtök

-szeretek vendégeket hívni és vendégekre főzni, de az évek során egyre nehezebb emlékeznem, kinek mit főztem

-megoszthassam legújabb szerzeményeimet

-egyszerű válasz anyukám kérdésére, aki, bármilyen útról jövünk is haza, mindig megkérdezi: „és a kaját hogy oldottátok meg?”, hiába, otthon mindig központi kérdés volt az evés